FANDOM


Név: Waldburg, tündék többnyire a Woodcastle nevet használják rá Ragadványnév: Kereskedők aranyfoga Típus: Kereskedőváros Lakosság: 2000 fő az állandó lakos, nagyrészt tünde- és emberlakossággal (nagyjából 48%-48%; összesen 96%), kisebbségben élnek itt sötételfek, démonok, és egynéhány vámpír is előfordul. A létszám gyakran a kétszeresére nő az átutazóban lévők miatt, nagyon jó szezonban még a 5000 lélekszámot is megütötte egyszer az elmúlt évtizedben. Vallás: a tündék természettisztelők, az emberek katolikusok, lévén, hogy Észak felségterületére (is) esik a város.


Történelem


Az időszámítás előtt ezen a környéken gyakorlatilag csak ideiglenes táborok voltak. Hamar felfedezték kedvező fekvését, a megélhetés lehetőségét, és a letelepedés ötlete is felmerült mindkét fél részéről, a kiegyezés gondolata azonban még csak meg sem fogant, így harcolni kezdtek a területért. Megelégelve aztán a háborúskodást, ennek elkerülése érdekében úgy döntöttek, hogy évtizedekre még a környékére sem mennek. Ez gyakorlatilag a Szakadás miatt történt, Isten büntetésekor; akkoriban elfoglalt volt mindkét fél az Ítélettel, így az Ötven Sötét Év idején érintetlen maradt a terület, az itt történt vérontások pedig elfelejtődtek. Mikor Karl egységbe szervezte az emberiséget az Ötven Sötét Év után, akkor kezdett el kialakulni egy kisebb település itt, melyet Waldlandnak hívtak egy-két nagyon régi, fennmaradt feljegyzéstöredék alapján, viszont ennek hitelessége egyelőre kétes. Tekintve, hogy nincsen más, ami idáig visszanyúlna, ezt veszik alapnak a város történelmében. Nem virágzott akkoriban (V.I.SZ. 50-től egészen V.I.SZ. 377-ig) úgy, mint manapság, és a letelepedést, az első házak megépítését követően gyakorlatilag azonnal elhagyatottá vált, mivel sem a tündék, sem az emberek birodalma nem volt elég kiterjedt ahhoz, hogy idáig, a két határig kinyúljanak a hatalmak. Távol estek az akkori kereskedelmi csomópontok, a munkalehetőségek és nem jutottak el idáig a hírek, mintha egy teljesen elszigetelt része lett volna Veroniának, hiába a kedvező fekvésnek. Mivel ez csak egy kezdetleges, szórakozás nélküli, kevés lakosú, már-már a semmi közepén lévő település volt, ahova alig-alig jártak el a kereskedők is szállítmánnyal, élelemmel és minőségi ruhákkal, nem volt értelme egyik félnek sem a maradásra; inkább elköltöztek a lakottabb vidékekre. A megkezdett, fák rejtekében lévő településre aztán a tündék bukkantak rá. Felújították a hosszú évek óta ott álldogáló építményeket a saját ízlésük és stílusuk szerint, a vastagabb ágak között is létrehoztak otthonokat, és átkeresztelték Lawnranchre, elvégre fogalmuk sem volt arról, hogy ennek a helységnek már adtak nevet az emberek. Ekkoriban (V.I.SZ. 150 körül) csak tündék lakták a helyet, újra felfedezve a kedvező körülményeket a létszám hirtelen nőtt meg, majd stagnálni kezdett. Időközben (V.I.SZ. 200 körül) nem sokkal odébb megjelentek az emberek is, újra lerakták az alapokat Waldlandhoz, ám mivel nem zargatták a másik félt, így tudomást sem vettek egymásról. Békében éltek, de csak azért, mert nem merészkedtek egymás területére, még ha közel is voltak egymáshoz. A sötételfek visszafogadásával (V.I.SZ. 370.) megérkeztek az első átkozottak is a tiszták közé, bár igencsak kevesen, mivel nagyon kívülre esett a hely, és akik jöttek, azok többsége is holdcsókolt volt. V.I.SZ. 377-ben történt az ember-tünde tárgyalásoknak köszönhetően megnyílt a lehetőség a köztük zajló kereskedelemre, ami segítette, hogy Lawnranch és Waldland apró települései terjeszkedjenek. Ebben a két faluban cserélődtek a nyersanyagok, a másik faj képviselői átmentek, de csak és kizárólag a kereskedők, és ahogy telt az idő, valamint mivel elkezdődött a fejlődés időszaka, egyre fontosabb szerepet töltött be a két helység. Terjeszkedni kezdett mindkettő, lakosokkal is gazdagodtak bőségesen, és egészen addig nőttek, míg egymás határait nem érintették. Eleinte visszakoztak és tiltakoztak, majdnem vérengzésbe folyt át a találkozás, mert vita alakult ki, melyik földdarabtól melyik népé, aztán, hogy elsimítsák a nézeteltéréseket, tárgyalásokba kezdtek. Az eredmény nem volt más, minthogy a két apró helység összenőtt többnyire békés körülmények közt, és hogy véletlenül se történjen haragtól fűtött gyilkosság, közös megegyezés alapján szövetséget kötöttek, ami mindmáig él. Mostanáig sem nagyon jellemző, hogy nagyon sokban segítsék egymást, leginkább csak elviselik a másik faj jelenlétét, de legalább a kocsmai csetepatékon kívül nem alakultak ki harcok, és a sértegetéseket is mellőzték. A démonokkal való háborúskodás a legkevésbé érintette a lakosokat, mivel a tündék területének peremén fekszik a város. Az itteni emberek továbbra is jólétben éltek, bár a tőlük származó kereskedelmi cikkek száma megcsappant. Ritkásan jártak arra a háborús idők miatt a kereskedők, de elegendőnek bizonyult a tündéktől származó nyersanyag és az a néhány szekér, ami érkezett arra a másik fajtól. Ugyanakkor az ide érkezőknek alig-alig akadt bármi néhány év után, amivel tevékenykedhettek, a menekülteknek nem adtak munkát, ahogy az ide vándorlóknak sem, akik nem értettek a kereskedelemhez vagy a szociális munkákhoz. Katonákra már nem volt szükség, mivel a közbiztonsághoz elegendő személy már megvolt, így most először jelent meg a nyomor, ekkor kerültek az utcára ezen a vidéken emberek. Annyian próbáltak elhelyezkedni az itteni jólétben, hogy hamar elkapkodták a lehetőségeket, így a későn érkezők mindegyike a mocsokban végezte, és ez csak egyre erősödött. A virágzás miatt nem volt és mostanáig sincs olyan, hogy középszerű: vagy jólét és gazdagság van, vagy nincstelenség. Az itt lakóknak ez a két életstílus adatott meg, arany középút nincsen. A háborúk végeztével, V.I.SZ. 603-703. között a színvonal emelkedett, újabb kisebb terjeszkedésnek indult a még két településként kezelt város, és ekkor nevezték a már ténylegesen összenőtt, egységessé vált településeket Waldburgnak. A lélekszám ugyancsak nőtt, új házak épültek, ami felszámolta a munkanélküliséget arra a pár évre, fejlesztettek, kialakították az utcákat, kikövezték azokat a könnyebb járhatóság kedvéért; viszont hogy a tündék is elégedettek legyenek, rengeteg fa található mindenütt, az épületekre felburjánzanak a növények (egyik-másik építmény tünde-módra a fákon helyezkedik el), és kisebb, ápolt zöld övezetek is találhatók. Mondhatni, furcsa, mégis tökéletes ötvözete az emberek és a tündék stílusának, valahol bizonyára mégis groteszk annak, aki nem szokott hozzá a kő- és faépületek furcsa váltakozásához, a két faj nagyszámú megjelenéséhez, a többnyire feszültséggel teli békéhez. V.I.SZ. 800-ban hirtelen megcsappant az emberek száma az új tanok miatt. A protestantizmus, a vele járó ígéretek és újítások sokakat (az emberi lakosság egyharmadát) elhívtak a megalakuló Dél területére, követve Esroniel von Himmelreichot és Rudenz von Hellenburgot. A Holtmezei Csata V.I.SZ. 817-ben szintén sokat kivett a városból: sokakat harcba állítottak, rengetegen veszítették életüket, és az ott lakott, Holtmezőn maradtaknak emlékművet készítettek, ami a főtéren található. A tündék segítsége miatt a korábban kényszerből kötött béke már nem tűnik annak, sokkal természetesebb a kapcsolatuk, valamivel közvetlenebbek is talán, de ugyanúgy akadnak olyanok, akik ellenzik a kapcsolatot még úgy is, hogy vállvetve harcolt a két faj egymás mellett.


Személyek


Edwin Osser (V.I.SZ. 30-40 körül születhetett, elhalálozása bizonyára V.I.SZ. 60-70-re tehető) Az első Waldland alapítója, építkezéseinek vezetője, az első épületek feltételezett tervezője, de hogy miként maradt fenn neve, mindmáig kérdéses. Nagy valószínűséggel hosszú ideig őrizte néhány irat, majd szájról szájra terjedt a környéken mindenféle históriával egybevéve, amiket aztán valaki bizonyára összegyűjtött, míg el nem mentek a helyről. A ködös történetek szerint nem támogatta a vidék elhagyását, mert látta benne a lehetőségeket, az előnyöket, viszont kénytelen volt embereivel távozni innét, mivel azt a tényt nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a határ szélére esik, ellehetetlenítve a fejlődést. Muszáj volt hát visszatérnie az ország szívébe, ahol építészként tevékenykedett tovább.

Brett O’Neill (Születés V.I.SZ. 134., halála V.I.SZ. 182., hála a fának, ami megőrizte ezt a két évszámot.) Az ő létezése már biztosabb, elvégre V.I.SZ. 150 környékéről maradt fenn a neve, durván száz évvel az emberek érkezte után. Afféle felfedező volt, az erdőt járta sokáig kis csapatával a mélységektől egészen a szélekig, míg rátaláltak az emberek hagyta épületek – addigra már - romjaira. Hamarosan hozott pár rátermett tündét, és felújíttatta, átalakíttatta a helyet velük, a fák közé épületeket rejtetett, jól megfizetve az elf építészeket a munkálatok végrehajtásához. Nem tudván, miféle nevet adtak a kezdetleges településnek az emberek, elnevezte Lawnranchnek. Neki köszönhető az is, hogy a tündék száma hirtelen megnőtt – sokkal erélyesebb, befolyásosabb volt száz évvel korábban élt embertársánál, így érveivel hamarosan meggyőzte a tündék egy részét az ideköltözésről. Itt halt meg harminc évvel később egy betegségben, így már nem találkozhatott a V.I.SZ. 200 körül a környéken ismét letelepedő emberekkel. Holttestét egyébként Lawnranchtől keletre temették, olyannyira messze, hogy a fejlődéssel járó terjeszkedéssel is a mostani Waldburg legnyugatabbi részén fekszik, gyakorlatilag a városhatáron. Egy gesztenyefa jelzi hollétét, abba vésték bele nevét, és a szóbeszédek szerint az a fa még egyszer sem száradt ki, köszönhetően halálával is továbbélő erős személyiségének. Haláláig ő kormányozta a kis falut, intézte az ügyeket, helyét Geoffrey O’Leary vette át.

Geoffrey O’Leary (V.I.SZ. 158-222.) Elődjénél kevesebb sikerrel vezetett, kevésbé volt meggyőző és erélyes, de rengeteg tapasztalatot gyűjtött a hosszú évek során, tanult hibáiból is, így addigra igazi bölcsnek számított, mikor az emberek megérkeztek. Hála tudásának, józanésszel elérte, hogy a V.I.SZ. 200 körül ismét letelepedő fajjal ne kezdjenek el a tündék azonnal hadakozni – ekkorra kialakuló tekintélyével türelemre bírta társait. Gyakran utalnak rá a „Hosszúlétű”-ként is, mivel meglepően és meglehetősen sokáig élt a kezdetleges körülményekhez képest. Egy történet szerint viszont az utolsó másfél évtizedében már nem tudott tevékenykedni elmebajok miatt, így gondozásra szorult. Súlyos betegnek számított, és néhány ember fülébe is eljutott a hír, akik úgy hitték, megszállta az ördög. Állandó rémálmai voltak egy idő után, rémeket látott mindenütt, elfelejtett szinte mindent és mindenkit, még a saját rokonaira sem ismert rá a szóbeszédek szerint. Neve kedvelt kocsmájában maradt fenn, nyughelyéről viszont semmit nem tudni.

Dietmund Liebgard (V.I.SZ. 182-211.) A második Waldland alapjainak lerakója. Állítólag akkori néhány jegyzet alapján talált el ide - amik mára már nincsenek meg -, remélve egy ténylegesen jó, megélhető helyet, még ha tisztában is volt a ténnyel, hogy a tündékkel bármikor összecsaphatnak a közelség miatt. Biztos távolságban, mégis roppant közel kezdődtek meg a vezénylésével az építkezések – pontosítva: ő csak fizette a munkásokat némi támogatással mögötte. Átívelte a nehézségeket, és bár számításba vette, hogy kénytelenek lesznek visszatérni otthonaikba, mert határon van a település, mégsem törődött vele. Helyette kísértette a szerencséjét, ami rámosolygott, avagy Istennek kedvére való volt mindez, és segítette őt végig. Ha hinni lehet a meséknek, akkor ő is értesült Geoffrey esetéről, és imádkozott Istenhez, hogy meggyógyuljon, minden áldott éjjel és nappal, jószándéktól vezérelve. Persze időközben elhalálozott, így nem láthatta, hogy imádságai és kérései Isten felé sajnos nem teljesültek. Úgy ítélték, hogy nem a többi halott ember mellé kéne temetniük, így az akkor még csak félig megépült templom addigra már szerencsésen elkészített kriptájába helyezték, hogy még így is tovább dicsőíthesse az Egyistent, valamint hogy imádságai végül mégis meghallgatásra találjanak.

Graham Blackwell (V.I.SZ. 358-386.) Sorban váltakoztak a „Hosszúlétű” után a vezetők rövidebb-hosszabb ideig, mindegyikük igyekezett valami érdemlegeset létrehozni, de senki sem bizonyult olyan kiemelkedőnek, mint elődeik. Graham sem emelkedett ki túlzottan, csupán az események hozták úgy, hogy maradandóvá váljon a neve: csupán a V.I.SZ. 370-es sötételf visszafogadás miatt jegyezték fel, ugyanis V.I.SZ. 374-ben ide is eljöttek az átkozottak, akiket csupán az ő jóvoltából nem bántottak és aláztak meg. Rossz nyelvek szerint mindössze az akkori uralkodó parancsa tántorította el attól, hogy visszaűzze őket Mistwood mocsaras vidékeire, de egyébként meglehetősen ellenszenvezett velük, valamint nem támogatta a szövetségüket. Az ő ideje alatt lendült fel egyébként Lawnranch kereskedelme, akkoriban kezdődtek meg nagy építkezések, a terjeszkedés, és csupán azért maradhatott vezető, mert határozott kiállása, rendre utasító, ellentmondást nem tűrő szavai, kemény kormányzása biztosította a fejlődést, a haladást, amit bár nem egyszer rosszalltak, később hálásan gondoltak vissza a megterhelő időkre. Az emberek ekkori vezetőjével, Igor Manhalddal nem ápolt túl jó kapcsolatot, arrogáns természete miatt pedig ez nem is volt viszonzott. Mindkét félt végül az érdek kötötte össze, és a feszültség ugyan érzékelhető volt, mégsem ugrottak egymásnak a vezetők keménykezűsége miatt.

Igor Manhald (V.I.SZ. 354-388.) Jólét, bőség, fejlődés köthető a nevéhez. Kiemelkedő szónok volt, jó vezető, akire méltán emlékezhetnek az emberek. Sok épület az ő vezetése alatt épült, bár főként a kereskedelmi ügyekben játszott szerepe miatt jelentős: a tündék akkori vezetőjével ugyan nem volt a legvirágzóbb a kapcsolata, ennek ellenére sikerült a lehető legkedvezőbbre kihozni a tárgyalásokat, ami a két fél árucseréjéről szólt. A terjeszkedés így megindult, akkor még Waldlandnak nevezett hely határai megnőttek, és csupán békítő beszédeivel és fellépéseivel tudta elkerülni, hogy a megjelenő feszültség a két fél között ne folyjon harcba. Csillapította az emberek indulatait, és csak a lehető legrosszabb esetben fordult a kemény, már-már diktatórikus vezetéshez, alapvetően igyekezett az akkori pappal együtt megértetni a falusiakkal az előnyöket, valamint hogy miért kell most elviselniük a kellemetlenségeket. „Egy jobb kor” – volt a szavajárása és található a régi-régi sírkövön is. Állandóan ezt hangoztatta, ténylegesen reménykedve abban, hogy sikerül kompromisszumra jutni a két népnek, végül békét teremteniük. Akkor persze még nem is tudta, miféle szörnyűségek fognak még történni… Az egyházszakadás még a távoli jövőre nézve sem merült fel – béke poraira.

Wilbert Feldmann (V.I.SZ. 362-402.) és Chadrick Whitelord (V.I.SZ. 358-399) Látva, hogy a két település lélekszáma és területfoglalása rohamosan nő, az akkori vezetők úgy döntöttek, ideje lenne békét kötniük. Mindketten visszakoztak az ötlettől, viszont a háborúzásnak sem látták értelmét, így kénytelen-kelletlen szövetségbe léptek, pontosítva inkább fegyverszünetet kötöttek, megtiltva egymás mészárlását. Végül persze, ahogy az idő telt, megszokták egymás jelenlétét, sőt, mi több, életük vége felé még szoros baráti kapcsolatot is ápoltak. Waldburgban a Királyok Kocsmája előszeretettel hozza fel ezt a történetet, azokat, hogy mikről is beszéltek itt, miféle ügyeik voltak, miket játszottak, mit ittak, sőt, még közös verekedésről is beszámolnak. Nagy valószínűséggel azonban ezek csak mesék, amik a vendégek becsábítására szolgálnak, valamint a szórakoztatáson kívül más funkciójuk nincsen. Hogy mennyi mindennek a valóságalapja, azt sem lehet tudni, mert nem maradt fenn semmi ebből – annyi bizonyos csupán, hogy jó irányba fordult a kezdeti ellenszenvezés.

Randulf Marmerstein (V.I.SZ. 581-623.) A démonokkal vívott háborúk menekültjei többnyire úgy hivatkoznak rá, mint a „Védelmező”. Nagy szerepet játszott abban, hogy elszállásolja az érkezőket, valamint munkát adjon azoknak, akik a frontról jöttek, hogy megtalálják a maguk békés körülményeit. Azonban azzal is tisztában volt, hogy a harcra felkészített emberek nem tudnak többé beilleszkedni, így elhatározta, hogy megalapítja a lassan már összefonódó, két településnek az őrségét ezekből a menekültekből, kiknek már se családjuk, se semmijük sincsen. Az ő nevéhez köthető hát az Aranypajzsosok egysége, ami Waldland, ma pedig már Waldburg védelmét szolgálja, ügyel a rendfenntartásra, lehetőség szerint gátolja a piszkos munkákat. Egy ideig ő volt a feje ennek, végül, ahogy megérkezett egy tapasztalt veterán, átadta a helyet neki. Élete végén még belekóstolhatott a Vihar Előtti Száz Év jólétébe, és mindenféle teher, nyugtalanság vagy aggodalom nélkül hunyt el.

Landolf Mauersberg (V.I.SZ. 576-612.) Az elsők közt szerepel, akik visszatértek egy nyugalmat biztosító élet keresése és megvalósítása érdekében. Csak mikor a többnyire nyugodt, a kereskedelemtől mégis nyüzsgő városba ért, akkor eszmélt rá, hogy képtelenség a beilleszkedés, mert olyat látott, olyat tanult, amit egy átlagember nem élhet át. Szerencsére nem kellett sokáig az utcán tengődnie, az akkori faluvezető, Randulf felkereste, majd felkérte az Aranypajzsosok vezetésére, megbízva tudásában, megszavazva neki a bizalmat mindenféle előzetes cselekedet nélkül. Nem sokáig volt kezei alatt ez a szervezet, de amíg ő vezette, addig nem szenvedett a katonás engedelmességből, fegyelemből és tanításból hiányt. Kiváló kezdete volt a védelem és közbiztonság ilyen módú elindításának és felépítésének.

Ulfried Vegesack (V.I.SZ. 603-654.) és Harold Ashworth (V.I.SZ. 619-659.) Az ő idejük alatt folytatódott a terjeszkedés, végül a két település várossá fonódott. Közös megegyezés alapján Waldburg lett végül a neve, és néhány feltétellel sikerült az egymás iránt már közömbösen viselkedő feleket összeengedni – ilyen feltétel volt a kisebb zöld övezetek teremtése az emberi részeken is, valamint néhány erősebb fára építés. Eleinte megmaradtak a kezdeti határok, azonban ezek végül elmosódtak, és már többé-kevésbé nyíltan állnak a másikhoz, feszültség és egy-egy kelletlen megjegyzés nélkül sétálnak el egymás mellett. Persze még mindig vannak ellenzők, kétszáz év után is – azokból sosincs hiány.

Walbert Vornberg (V.I.SZ. 782-817.) Zsenge, üde és fiatal volt, mikor az egyházszakadás hatásai végigsöpörtek az emberi birodalmon. Magával ragadták őt az új tanok, lelkesedett az új vallásért, és támogatta, mi több, még buzdította is Waldburg lakosságát, hogy álljanak Esroniel von Himmelreich és Rudenz von Hellenburg mögé, támogassák őket, felejtsék el az eddigieket, mert azok hazug szavak mind. A férfi lelkesedése terjedt a fiatalság körében, így az újdonság is, és rengetegen pártoltak át a protestánsokhoz – gyakorlatilag a város emberi lakosságának harmadát vitte magával Délre. Amint lehetett, templomosnak állt, majd tizenhét évvel később lelkesen állt hadba Dél oldalán, mikor felsorakoztak az Északi Pusztaföldön, hogy megütközzenek Északkal, mit sem sejtve arról, hogy a Sötét Apostol közbeszól… A harc közben veszítette életét. Társa úgy számolt be róla, hogy hősi halált halt: őt mentette meg egy végzetes csapás elől.

Jonathan Falsch (V.I.SZ. ?-613.) Nem tudni, mikor született, nincsen róla sehol sem feljegyzés. Feltételezik, hogy megváltoztatta a nevét valamikor, azért nem vezetnek vissza hozzá nyomok. A démonokkal vívott háborúskodás után vált hírhedté a környéken. Megunva az éhezést, a nélkülözést, elkezdett lopni, rabolni, csalni – ő fogta össze a koldusbotra jutott személyeket, akik még képesek voltak a rossz irányba lépni csak azért, hogy élhessenek még valamennyit, részben a csalódottságtól vezérelve, részben a felháborodás és keserűség miatt. Megalapult az első bűnszervezet a jóvoltából, ami a Skorpiók névre hallgat. Ez mindmáig él, tagjait eleinte sokszor elkapták az Aranypajzsosok, börtönbe rakták őket, majd kivégezték, ha olyan súlyos bűnt követtek el, mára azonban sokkal fejlettebb ez az alakulat – a tényleges, alappillérnek számító tagok kiléte teljesen ismeretlen. Ha történik is valami bűncselekmény, gyakran nem is tudják rájuk bizonyítani, olyan profi bűnözőkkel bővült a következő évszázadok alatt. A születésével ellentétben a halálával kapcsolatban történtek feljegyzések: sarokba szorították az Aranypajzsosok, ám még mielőtt elkaphatták volna, hogy kivallassák őt a Skorpiókról, hol vannak, kik a tagjai, inkább az öngyilkosságot választotta. Nem tudni, ki vette át végül a helyét.

Theobald Lenz (V.I.SZ. 787-.) Az Aranypajzsosok jelenlegi vezetője. Nagydarab, széles, erős csontozatú férfi borostás, szögletes pofával, nagy orral, világos hajjal és barna szemekkel. A tekintélyt hamar kivívta mind rettenetesen határozott megjelenésével, mind a harcászathoz való érzékével, így nem is csoda, hogy a város vezetői gyorsan megszavazták neki a 813-ban megüresedett pozíciót. Eleinte zord tekintete, hegekkel borított arca megriaszthatja az újoncokat, akiket állandó jelleggel vesz kezelésbe, ő neveli és tanítja őket az alapokra, később a fegyverszakosodásnak megfelelően más-más személy szárnyai alá kerülnek a további fejlesztés miatt. Egyébként furcsamód egy nagyon örömteli, vidám egyén, egykori kollégái, most már beosztottai gyakran a „Csupaszív Medveként” is hivatkoznak rá, persze nem az újoncok előtt. Aki már három éve szolgál az Aranypajzsosoknál, csak azok tudják meg ezt a megszólítást. Családos ember, feleséggel, három gyerekkel odahaza.

Skorpiókirály (Születése ismeretlen.) A Skorpiók mostani vezetője, egyértelműen más néven híresült el a bűnszervezetben. Senki sem tudja, hogyan néz ki, csupán annyi bizonyos, hogy sovány alkat, középmagas, hangja mély, kissé reszelős, de egyáltalán nem tűnik öregnek, sőt, inkább fiatalosnak. Maszk fedi arcát, így csak ötletek lehetnek, milyen vonásai is vannak – létét teljes rejtély övezi. Csupán onnan derült ki ennyi információ is, hogy egy ügyetlenebb Skorpiótagot elkaptak, akiből a vallatások alatt ennyit lehetett kicsikarni, többet nem.

Sebald Kotzenberg (V.I.SZ. 792-.) és Clayton Oakleaves (V.I.SZ. 783-.) A fiatal Sebald részben a családi hagyományok miatt került a vezető pozíciójába apja váratlan halála után 815-ben, részben pedig a hamar kivívott tiszteletnek a vezetéshez való jó érzékének, a logikus gondolatmenetének köszönhetően. Mivel ő már tündék és emberek társaságában nőtt fel, így nem esik nehezére összedolgozni Claytonnal, aki szintén már-már családi hagyománynak minősülő úton örökölte meg a posztot 813-ban. Kevésbé jó vezető, de kiváló észrevételeinek és élettapasztalatainak hála a kissé heves Sebalddal remek munkát végeztek az utóbbi pár évben. Hamar összeszoktak, sikerült egy nevezőre jutniuk, így egyelőre hibátlan összmunkájuk miatt meglehetősen közkedveltek, ráadásként nem zárkóznak el a többiek elől: előszeretettel járják a várost, hogy néhány külön magánakcióban segítsenek a rászorulókon.


Környezet és elhelyezkedés


Meglehetősen kellemes a környék a Tünde erdő és az Északi Királyság határán, ugyanakkor nagyon távolra is esik. Erdős vidéken terül el a város, nem túl messze csörgedező patakok, kisebb források találhatók, rejtve még egy kisebb, kristálytiszta tavacska is, amelyek biztosítják az ivóvizet a lakosság számára. A föld művelhető, viszonylag jó is a táptalaja a termesztéshez (persze sosem lesz egy földműveléssel foglalkozó város), így a település szélén lévő néhány épülethez csatolt kiskertben gyakorta találni gyümölcsöt vagy zöldséget, de nem nagy számban. Bár a Tünde erdő szélén van a helység, nem annyira messze a rengetegtől, hogy ne legyen gazdag állat- és növényvilágban. Megannyi lehetőség van gyógyfüvek beszerzésére, ugyan nem a legritkább fajtákra, de kellemes lehet itt tanulni alkimistának, növényszakértőnek, főleg azért is, mert egyáltalán nem bizonyul veszélyesnek a környék. Az egyszerű erdőségek állattartományával is találkozhat itt mind az ember, mind a tünde. A vadak nem merészkednek közel a városhoz az ottani hangzavar és számukra ijesztő nyüzsgés miatt, viszont aki kimozdul otthonából egy kirándulás kedvéért, elkerülhetetlen a találkozás egy lopakodó rókával, aki azonnal elmenekül a helyszínről, ahogy megfüleli az érkezőt. Szerencsésebb esetekben vaddisznócsaláddal, néhány őzzel és szarvassal is össze lehet futni, ezek sem ritka esetek a tündék által nagyon gondozott, virágzó vidéken. A természeti adottságok meglehetősen jók, főleg azok számára, akik természetkedvelők – a túrázás, kellemes kikapcsolódás lehetősége, annak élvezete garantált, főleg akkor, ha az innen továbbvezető kereskedelmi útvonalat, ami elveszik a fák és bokrok sűrűjében, elkerüli a kiránduló. Zavartalanul hallgathatja a tisztán csengő madarak énekét, a halk neszeket – persze mindezt inkább nappal, éjszaka az eltévedésnek megvan a veszélye csakúgy, mint a megrémülésnek egy-egy furcsán álló ágtól, kisállattól megrezzenő bokor miatt. Nappal gyakorlatilag el sem lehet véteni a város hollétét – ahhoz nagyon el kell veszni, hogy a halványan kitaposott útvonalakon ne találjon vissza a bolyongó. Míg a tündék felé tartva az aljnövényzet dúsul, a fák szintén sűrűbben állnak, az emberek felé ez csökken: lankásabb vidéken vezet a kereskedő vagy vándorló útja egy darabon, míg a messzeségben megpillanthatja a hirtelen váltást az erdőségbe, feltűnően világos, egyértelműen emberi épületekkel. Ha ilyennel találkozik az utazó, akkor nagy valószínűséggel Waldburg felé hozta útja.


Belső leírás és nevesebb épületek


Waldburg főként élénk kereskedelme miatt híres, ugyanakkor meg kell említeni mellé az eleinte groteszk, később mégis művészinek mondható tünde-ember építészeti stílus keveredését. Épületek egyaránt találhatók mind lenn, a földön, biztos talajon, mind fönn az ágak közt az eltérő kultúra és életmód miatt, a határ pedig mindmáig érzékelhető. Ha centire pontosan nem is, de könnyedén meg lehet mondani, melyik terület régen kiknek a birtokában volt – az egyik részen főként a tündék tipikus építményei találhatók, a másikon pedig az emberekéi, elvétve van a másik fajéból. Jellemző azonban, hogy az elfek az emberek fölé építkeztek, meghagyva zöld övezeteknek szánható területeket a másik fél részén a sok kő mellett (elvégre a sajátjuk eleve természetbarát). Első ránézésre a fényűzést veheti észre az érkező, a pompát, a jólétet, a gazdagságot. Az egész város gyakorlatilag ezt sugározza, és eleinte mintha csak a felhőtlen, bohém életmód választását támogatná az egész közeg. A felszínen az örömteli, gondtalan lét sokakkal elhitetheti, hogy könnyű itt az élet, azonban ez cseppet sem igaz: a szegénység és a nyomor ugyanolyan mértékben van jelen, mint maga a gazdagság, csak eldugottabb részeken, sikátorokban, a város azon szélén, ahol gyakorlatilag senki sem jár – többnyire északra és délre egy-egy vékony sávban. Mondhatni, hogy egy belülről rohadó, kívülről gyönyörűen vöröslő alma ez a település, a pénzsóvárság, kapzsiság városa, ahol csak az marad a magasban, aki erőszakos, erélyes, valamint van tehetsége a kereskedelemhez és alkudozáshoz – aki pedig ismeri ezt a járást, az furcsának is találhatja a vezetők közvetlenségét. Az átutazóban lévők persze nem tapasztalják ilyen mélységekig a helység mocskát, és ők még a szerencsésebbnek bizonyulnak, a váltós erszényük viszont hamar kiürül, ha sokáig időznek ezen a környéken. Kereskedővároshoz híven rengeteg olyan cikk van, ami olcsóbb, mint máshol, de ugyanez megjelenik fordítva is: találkozhatunk olyan dolgokkal is, amiknek ára az egekben van. A fogadók többsége például roppant drága, nem lehet sok éjszakát és étket fizetni, ha nem valami olyan munkája van, ami rengeteg váltó befolyásával jár – mint például a kereskedelem –, az olcsóbb helyeken pedig hamar elfogynak a szobák. Elhelyezkedés szempontjából Waldburg szívében egy hatalmas piac nyílt tere található, középen egy hatalmasra nőtt öreg tölggyel, amely eltéveszthetetlen – akármilyen rossz is legyen a tájékozódásban az érkező, képtelenség nem idetalálni. Csak késő este kezd el csendesedni, azért sem nehéz eltéveszteni a helyszínt, kora hajnalban pedig ismét nyüzsgő forgataggá válik mindössze néhány órára megpihenve, többé-kevésbé teljes csendességgel áldva a területet. Ha napközben nem is az egész város zeng tőle, azért a nagy zsibongás meglehetősen messzire elhallatszódik. Rengeteg kisebb-nagyobb stand áll itt, átutazó kereskedők szekerei megannyi eladásra szánt portékával a legkülönlegesebb tárgyaktól, díszelemektől kezdve a legáltalánosabb, mindenhol megtalálható gyümölcsökön és zöldségeken át a mágikusnak titulált eszközökig mindent igyekszenek egy-egy szerencsétlennel megvetetni. Érdemes vigyázni, mivel a kereskedők roppant tapasztaltak, és nemigen hagyják magukat lerázni – meglehetősen kellemetlen lehet egy idő után a lihegésük és a csacsogásuk, az üres, erőszakos beszédük, hízelgő nyájasságból agresszívvá váló viselkedésük, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan azt tervezte. Akármerre tévedjen ezt követően az ember, mindenfelé kocsmákat, ivókat, fogadókat találhat. Túlzás, de tényleg úgy tűnhet, hogy minden második épületet bizony az átutazók befogadására és etetésére emeltek a legkülönfélébb neveket adva nekik. Gyakran mondják szórakozásból, hogy ahány vezetője volt eddig a városnak, annyi kocsma található itt, és talán nem is olyan nagy badarság – még annak is van esélye, hogy tényleg van valóságalapja.

Fogadók szempontjából vannak egészen olcsók, de átlagembernek megfizethetetlenül drágák egyaránt. Ilyen kegyetlen árakkal rendelkezik például a Királyok Kocsmája, aminek cégére – egy szépen megmunkált fakorona - a piactérre látszik: eltéveszthetetlen. Kellemes elrendezésű, mindent tisztán tartanak, maximális ellátást nyújtanak a vendégeiknek, a szobák nagyon, ízlésesen bútorozottak, minőségi anyagokat használtak fel. Az étkek megfelelően jók, nem emelkednek ki túlzottan, de általános elégedettségnek örvend minden fogása. Belső tere nagy, ami kapóra is jön: a piactérről sokan tévednek az onnan egy köpésre lévő fogadóba, ha nem is megszállni, hát enni. Állandó a nagy forgalom, gyakorta nincs is ülőhely, éppen ezért van már kialakítás alatt egy terasz az első emeleten, amelynek megvalósításához a tündék segítségét kérték. Ettől persze nem válik veszélyessé a környezet, még ha kissé kellemetlen is a munkások néhai hangoskodása, a biztonságra ügyelnek. Egyébként a fogadós, Osgard Röttger egy pocakos, kövér alak, nagyon meglátszik rajta a jólét és a gazdagság, hogy egyáltalán nem nélkülözik, és éppen ezért elég jókedvű, kedélyes egyén, ugyanakkor hirtelen haragú is, ha valami nem az ő elvárásai szerint történik. Nem egyszer volt olyan eset, hogy a munkásait a nyilvánosság előtt szidta. A meséléshez hatalmas tehetsége van, meglehetősen lebilincselően adja elő a különféle történeteket, amik a fogadóhoz köthetők, ezek főként Wilbert Feldmann és Chadrick Whitelord idejéből származnak.

Északnyugatra található a Kereskedők Ivója, és mint az a nevéből is kiderülhet, ide főként a portékákkal rendelkező, gazdag személyek jönnek, nagyon ritkán fordul meg itt egyszerű vándor. Leginkább a csereberékkel foglalkozó személyeket látják el, az ő ízlésüknek és igényeiknek alakították ki a helyet, az árak pedig itt is meglehetősen borsosak – ami persze egy kereskedőnek aligha könnyítheti meg a váltós erszényét. Nincsen egyébként túl sok jellegzetessége és különlegessége, cégére is egy túldíszített szekér, ami jelzi a portékásoknak, oda térhetnek be – mindössze annyi különbözteti meg a többi fogadótól, hogy tényleg a névadó foglalkozást űzők szállnak meg és esznek itt.

A Vaspáncél fogadó a város délnyugatabbi felén épült, lényegesen olcsóbb, mint az előbb emlegetett Kereskedők Ivója vagy a Királyok Kocsmája. Díszelemként használnak régi páncéldarabokat, használt, életlen fegyvereket, és ez a sok fémből készült alkatrész adja az egész épület hangulatát. Társasága többnyire jó kedélyű, boraival nem hiába dicsekedhet – a városban egyébként gyakran emlegetik is, hogy milyen finomakat lehet itt inni meglepően jó áron -, a piac zsibongásától is mentes, ugyanakkor ezt a hiányt pótolja a benti hangzavar, a néhai verekedések. A koszt megfelelő, se nem rossz, se nem jó, de egy kellemes társasággal így is finom falatoknak bizonyulnak az itteni étkek. A szobák nem túl nagyok, nem is túl kicsik, bár az árukat megkérik érte. Panasz azonban nem lehet, rendben tartják mindegyiket, az alapbútorzatból hiány nincs, mi több, még gyertyát is találhat a vendég, ha álmatlan az éjszakája.

A Csúf Troll fogadó, valamivel keletebbre található a Kereskedők Ivójától. Talán a legolcsóbb kategóriába sorolható, az átutazóban lévőknek, pénzben hiányt szenvedőknek érdemes itt megszállniuk. Ennél lejjebbi árral rendelkező helyet aligha találhat a városban bárki, bár még így is jóval több váltót követelnek egy-egy fogásért és szobáért, mint általában máshol. Nem éppen kiemelkedő sem a fogásokat illetően, sem a szobák szempontjából – előbbiek hanyagul elkészítettek, sokat is panaszkodnak rá egyébként a kényelmesebb körülményekhez szokottak, a szobák is elég kicsik, és gyakorlatilag csak arra jók, hogy aludni járhasson vissza a vendég. A fogadós morcos, a kiszolgálás nem túl jó, a levegője sem kellemes, épeszű egyén nem is tartózkodik itt a kelleténél többet. És hogy a rossz hír ellenére miért is létezik még ez a hely? Sajnos – vagy nem sajnos – elegendő átutazó van ahhoz, hogy forgalmas helynek bizonyuljon, jön a bevétel, elegendő személy száll meg itt, így nem csődölt még be.

Käfig Kneipe, avagy Ketrec Kocsma, de nevével (és ketrecet ábrázoló cégérével) ellentétben közel sem olyan borzasztó, mint az elsőre hangzik. Viszonylag nyugodt, a városhatáron fekszik, így tényleg távol esik a hangos piactól, bár a rossz nyelvek szerint elég sok „sötét figura” száll meg itt, vélhetően banditák, tolvajok és sok más, kelletlen fajta, viszont az Aranypajzsosok már számtalanszor átkutatták a helyet, és nemhogy egy rejtett pincére, teremre nem találtak, egyetlen bűnözővel sem futottak össze. Neve egyébként onnan ered, hogy korábban, úgy kétszáz-háromszáz éve ide hozták a börtöntölteléket enni, és éppen ezért is van közel hozzá. Akkor bizonyára elég zord volt a belső légtér, elrendezés és díszítés, mostanra azért egészen kellemes, ha eltekint a vendég attól a ténytől, hogy néhány épülettel odébb veszélyes férgek vannak bezárva. Középkategóriás fogadó kényelmes nagyságú szobákkal, kevés bútorzattal, ehető ételekkel. Nem túl nagy a forgalom itt, és ha nem is szállítaná mostanság is Waldburg börtönébe az ételeket, maradékokat, akkor nem is maradhatna fenn.

Kövér Malac fogadó, cégére ugyanezt ábrázolja: egy kövér malacot, a piactól délre található, néhány utcára. Meglehetősen nagy adagokat mérnek ki, talán itt a legnagyobbakat, és nem is olyan rettenetesen borsos áron – természetesen a városhoz mérten. Egy nem túl jól fizetett, átutazóban lévő egyén viszont így sem töltheti itt sokáig az időt, ebben a fogadóban, ugyanis megterhelheti az erszényét, vagyis inkább pont, hogy a kelleténél többel könnyít rajta. Az étlap jelentős részét kiteszik a malacból és borjúból készült fogások, ezek kifejezetten jók, a többi nem emelkedik ki, mint ahogy a borok sem (amiből szintén sokkal többet mérnek, mint máshol a városban, így a részegesek előszeretettel látogatják. Többnyire miattuk meglehetősen nagy a hangzavar esténként, éjszakánként pedig a nagydarab fogadós kidobja őket, hogy az ott alvó vendégeket ne zavarják az ilyen „fajankók”.)

Ezek mind emberi fogadók voltak a keleti oldalon, az emberek részén kifejezetten embereknek szánt ételekkel, a tündék a természet ismerete és szeretete miatt kevesebb ilyen épületet hoztak létre. Megtalálták ők maguk az erdőben az éltető gyümölcsöket és növényeket.

Bleeding Lady, valamikor a démonháború idején épült, afféle emléket állítva az áldozatoknak, még ha név szerint nincsenek is megemlítve. Tény, elkerülte a várost annak az időszaknak a rengeteg nehézsége, a veszély, az alapító mégis ragaszkodott a névhez annak ellenére is, hogy kissé ijesztő lehet. Egyébként egy tipikus tünde fogadó rengeteg növénnyel díszítve, és ha tehetnék, még állatokat is szívesen befogadnának, viszont erre nincs túl sok hely, és az elhelyezkedés sem a legjobb: a száz éves jólét miatti terjeszkedésnek köszönhetően a város határai kitolódtak, a fogadó így pedig beljebb került, elzártabb részre. Egyébként igencsak kellemes, nyugodt fogadó az elfek étkeivel, viszont van egy általuk használt vörös lének a receptje, amit gyakorlatilag mindenhez hozzáöntenek, mivel kellemes, megállapíthatatlan aromája illik a legtöbb fogáshoz (még átszállítás is történik egy-két emberi fogadóba, például a Kövér Malacba és a Kereskedők Ivójába). Egyértelműen gyümölcsből készítik, de nem lehet megállapítani, melyikből, talán mindegyikből környékbeli vörös színűből, talán csak egyből, és ahhoz adnak hozzá mindenféle növényi anyagot. Tippelgetni lehet, de a fogadós nem hajlandó elárulni a titkát, meg akarja tartani ezt egy jellegzetességnek, és jól is teszi. Középkategóriás fogadónak számít, többnyire ezen különlegessége miatt látogatják, na meg a tulajdonos jókedvű, beszédes természete miatt, ami megadja az alap jó hangulatot.

Duke’s Inn, aprócska fogadó a délnyugati oldalon, nem is a legforgalmasabb, de olcsó, ami már nagy előnyt jelenthet az átutazóban lévőknek, kevésbé gazdagoknak. Friss alapanyagot használnak fel, és csupán ennyi a kulcsa a finom ételeknek, amúgy nincs bennük semmi különlegesség, semmilyen fűszerkeverék, amivel érdekesebbé tehetnék egy-egy fogás ízét. Italaival emelkedik ki inkább, és bár azok sem túlságosan minőségiek, ha valaki inkább a tündék közt érzi jól magát egy tünde fogadóban, és szeretne egy jót inni, annak itt a helye. A szobái kicsik, nem is kérnek nagy árat érte – városhoz mérten -, belső tere sem túl nagy, az alaphangulat is inkább nevezhető unalmasnak, mint jónak, a fogadóssal is nehézkes a társalgás, mert nem túl beszédes. Valószínűleg csak továbbvitte a családi hagyományt, és hogy ne törjön meg, folytatta apja foglalkozását: átvette a kocsma vezetését.

Sleeping Sun, talán Waldburg legkülönlegesebb fogadója, ugyanis egy sötételf alapította. Egykor tündék vették át a vezetését, ami annak idején meglehetősen illúzióromboló volt, mostanra, néhány tíz éve már visszavette egy kormos. Ételek szempontjából Nebelwaldra jellegzetes alapanyagokkal dolgoznak, így roppantmód eltér néhol a tündék étkeitől, éppen ezért az ínyenc falatokért is érdemes meglátogatni. Gyakorlatilag az egyetlen sötételfeknek, vámpíroknak szánt fogadó, ahol éjszaka is jókedvűen és nagy örömmel várják a vendégeket. Mivel sokan szállnak meg itt olyanok, akik éjjel tevékenykednek, ilyenkor is van élet, ugyanakkor napközben is számítanak forgalomra, éppen ezért nappal egy tünde veszi át a vezetést. A hangulat kedvéért a pincéjét két részre osztották: van egy, ahol az italokat tartják hordókban, és van egy, ahová a nem túl jól alvók mehetnek, ugyanis ide nem hallatszódik le egyáltalán a nappali nyüzsgés: kísérteties csend uralkodik (föntebb is csak a hangos ordibálásra figyelhet fel az érkező). Az éjszakaiak előszeretettel veszik ki a lent kialakított, ugyanakkor kevéske szobát, ugyanakkor nem vetik meg a felsőbb szinteken lévőket sem, viszont a függönyökön keresztül beszűrődő napsugarakat nem mindenki kedveli.

A börtön a város egyik legnyugatabbi pontja. Vastag kőfalak zárják el a külvilágtól az ide bedobott személyeket, akiket elítéltek. Hosszúkás, nagy területet elfoglaló, és csupán egy emeletes, nincs is állandó jelleggel tele, régen viszont nagy volt a zsúfoltság, mikor a Skorpiók még nem voltak ennyire jók. Mostanra inkább a piti tolvajok, kisebb, kialakulófélben lévő bűnszervezetek tagjai ülnek itt addig, míg le nem telik a kiszabott idő, vagy amíg a hóhérhoz el nem viszik kivégzésre, esetleg az akasztófához akasztásra. Hogy ne teljen az ittenieknek olyan unalmasan a napjuk, kényszermunkára fogják őket: törött kacatokat javíttatnak meg velük, gyakran visznek ki néhány embert is egy-két Aranypajzsos felügyelete alatt, hogy lefessék az épületeket, ápolják a zöld övezeteket, vagy épp amit kitalálnak. Elsőre talán meglepő látvány lehet az elrongyolódott alakokat látni néhány páncélos mellett, a lakosoknak azonban ez teljesen megszokott már. A börtön épülete alatt egy kisebb kínzókamra található, ahol a lehető legtöbb információt próbálják kiszedni a frissen elfogott egyénekből.

Délnyugatra található egy templom. Nem túl nagy, ugyanis V.I.SZ. 234-ben készült el, amikor még nem bővelkedett az akkor még csak falunak nevezhető település lakosokban. Több felújítás is történt bővítésekkel egybekötve, hogy nagyobb legyen a befogadóképessége, és mostanában is gondolkodnak egy újabb kiegészítésen, ugyanis így is zsúfolásig vannak benn a misék alkalmával, azonban a hely nem elegendő már hozzá. Egyébként egy teljesen átlagos emberi templomról van szó, se többről, se kevesebbről, viszont meglátszódik, hogy mit építettek hozzá utólag. Az épület alatt egy kripta található, ahol Dietmund Liebgard holtteste található még néhány jelentősebb, már-már szentként kezelt személy mellett. A jelenlegi pap Richard atya, harmincas évei végén jár, jámbor és kedves férfi szőke hajjal, égszínkék, tiszta tekintettel, borostás arccal, erős vonásokkal. Hozzá bármilyen problémával lehet fordulni, igyekszik rá megoldást találni, tanácsokat adni.

A Holtmezei Csatában elhunytak emlékére emeltek egy kőszobrot, ami a piac keleti szélén áll. A faragott alkotás egy páncélos, kardot rántó alakot ábrázol pajzzsal a másik kezében, haragos pillantással nézve előre, azzal a gyűlölettel, mintha ténylegesen a holtakkal szállna éppen szembe. A figura alatt egy nagyobb kőkocka található, belevésve az összes névvel, akik Waldburgból mentek csatasorba, majd vesztek el V.I.SZ. 817 legpusztítóbb csatáján az Apostol szolgáival szemben.

A legkeletibb ponton található az Ősök Kertje, ami egy élő emlékmű Brett O’Neill számára. Nevét onnan kapta, hogy a mesék és a közhiedelem szerint V.I.SZ. 180 körül ültették, és azóta él, nem korhadt még el. Ez persze teljességgel lehetetlen, mindenesetre szeretik ezt mesélni a gyerekeknek, az alapító bátorságát, személyiségét, jóságát, a tetteit időről időre feleleveníteni, még ha bizonyára a nagy része nem is igaz. Egyébként ez néhány fa összessége: három magas, hatalmas lombkoronájú gesztenyefa áll ott, az egyik kérgébe vésték bele valamikor évtizedekkel korábban Brett nevét, születésének és halálának évszámát. Vélhetően ahogy korhadásnak indult az akkori vésetet viselő fa, átvésték egy másikra, és ahogy elpusztult, kivágták onnan, helyére pedig újat ültettek, hogy majd a „hagyomány” folytatódhasson. Hogy Brett O’Neill pontos sírhelye, testének maradványai hol is lehetnek, senki sem tudja. Egyáltalán nem bolygatták a helyszínét, mert nem akarták sem az ott nyugvó férfi békéjét sem megzavarni, valamint a fák vastag gyökereiben sem akartak kárt tenni.

Az emberek részén található még egy temető is, déli részen. Többnyire ide helyezik el a nevesebb emberek holttestét, helyüket egy-egy sírkő jelzi névvel, évszámokkal, itt-ott egy-egy személyre jellemző monológgal. Többek közt itt fekszik Igor Manhald is, legalábbis az, ami még maradt belőle. A tündék jóvoltából, valamint az erdős közegnek hála nem egy egyszerű sírokkal teli hely: rengeteg a fa, gyakorlatilag minden ötödik méteren áll egy, és Igor nyughelyéhez is ültettek egyet néhány éve, méghozzá egy akácot.

Istállók meglehetősen gyakran találhat az erre járó, a fogadóknál is teljesen átlagos, hogy van hely a hátasoknak. Ritka az az építmény, amelyiknél nincs erre lehetőség – direkt úgy alakították ki az egész környezetet, számítva a rengeteg átutazóra, ugyanakkor hiány van az egyéb szakmákból. Kereskedővároshoz mérten leginkább a kereskedelemből és a fogadók üzemeltetéséből, ottani munkákból élnek meg az itteniek, egyéb foglalkozásúak elenyésző számban találhatók: mindössze egyetlen kovácsműhelyt építettek, ahol egy tünde és egy ember összefogásából mindkét faj fegyvereit elkészíthetik, élezhetik és javíthatják, ugyanakkor lassúak is, mivel a rengeteg munka csak rájuk vár, és nincsen más, akivel megoszthatnák. Alkimistalakból némileg több van (szám szerint kettő, nevetségesen alacsony), és ez csak a tündék részénél, a város keleti felében, egyik a főbb úton, másik eldugottabb, sikátoros környéken. Jól dolgoznak, de ugyanúgy elhavazzák őket a feladatokkal, és alig győzik megcsinálni mindazt, amit kérnek tőlük. Szerencsére az alapanyagok helyben vannak, ami meg hiányzik, az az élénk kereskedelemnek köszönhetően hamar pótlódik – ugyanez van a kovácsnál is. Ha hiányzik a vasfa, azt hamar szállítanak a tündék ide.